Kíváncsi lennék hányszor bocsájtunk meg, csak mert nem akarunk elveszteni valakit. Még akkor is, ha nem érdemlik meg a megbocsátást. Megnyitottam a szívem. Adtam esélyt. Játszottam, taktikáztam a cél érdekében. Nyeltem, mikor kellett, türelmes voltam, még mikor nehéz is volt. Újra közel engedtelek. Lángoltam, te meg elégettél. Újra és újra. Nem érdekel ki vagy, mit csinálsz, honnan jöttél, mi a múltad és titkod. Semmi. Egyetlen egy dolog érdekel. Te. Légy felnőtt! Állj ki magadért! Az érzéseidért. Tudd, mit akarsz. És leginkább tudd kivel. Ha bizonytalan vagy, ne engem büntess. Nekem biztos pontra van szükségem. Olyanra, aki mellettem van. Szívvel, lélekkel. Aki bár gyengéd, de férfiként tekinthetek rá. Aki megvigasztal, mikor összetörtem egy nehéz nap után. Aki támogat minden álmomban. Aki testi-lelki társam. Akinek a legszebb vagyok smink nélkül, szakadt tréningben, egy átmulatott éjszaka után. Aki nemhogy elfogadja, hanem egyenesen imádja is a hibáimat. Aki a legbolondabb tud, és mer lenni mellettem. Akinek néha elég egy mosoly, egy érintés tőlem. Akit nem érdekel, mások mit szólnak hozzá, csak megy a saját feje után. Aki megnevetett, ha kell, de akár velem is zokog, ha arról van szó. Én pontosan tudom, mit akarok . Itt őrzöm a szívemben azokat a csodálatos pillanatokat, amiket együtt éltünk át. Olyan szép emlékek, hogy ha csak ennyit kapnék tőled az egész életemben, nekem az is bőven elég lenne. Tudom, furcsán hangzik, de így igaz. Már az is elég volt, hogy megmutattad, mennyire tudsz szeretni, elég volt az a sok mosoly, amit nap mint nap az arcomra csaltál, a helyek, amelyek rád emlékeztetnek, az órákig tartó beszélgetéseink, vagy azok a pillanatok, amikor reggel kinyitottam a szemeimet, és te voltál az első dolog, amit megláttam, akkor belenéztem a szép barna szemeidbe, és tudtam, hogy ez különleges pillanat. Amikor találkoztunk először nem bírtalak , utáltalak amiért olyan nagy képű voltál. De mikor közelebb kerültem hozzád úgy gondoltam milyen csodálatos ember is vagy te. Utána már túl soknak tartottalak. Bűnnek éreztem mikor rólad ábrándoztam. Teljesen azt hittem elérhetetlen vagy számomra. Később kiderült, hogy tévedtem. Közelebb kerültél hozzám mint valaha is gondoltam volna. Megbíztam benned. Mindent elmondtam neked. Ma már káromra rájöttem milyen ember is vagy valójában. Nem érsz annyit sem hogy rád gondoljak. Gyűlölni akarom ami vagy de mégis leírhatatlanul beléd szerettem. Azt álmodtam, hogy itt vagy. Nem mentél el. Éreztem az illatodat, hallottam a mondataidat, magamon tudtam az ölelésedet. Velem voltál. És én veled. Aztán felébredtem. Maró fájdalom hasított belém. Mert te már valahol nagyon máshol jársz. De még tudom az illatodat, emlékszem a mondataidra és becsukott szemmel érzem az ölelésedet. Velem vagy. Mert lehet, hogy elmentél, de az emlékedet sose engedem el.
Pontosan emlékszem, hogy kiskoromban szinte minden nap mást mondtam, amikor megkérdezték, hogy mi leszel, ha nagy leszel? A tanártól kezdve a művészig minden volt. De most, hogy egyedül feküdtem az ágyamban , tévedtem. Ha most megkérdeznék ugyanezt a kérdést tőlem, már csak annyit mondanék, hogy boldog. Milyen közhelyes is ez. Egyáltalán, mi a boldogság? Azt hiszem ezt nem tudnám pontosan megmondani. Talán túlértékeltem ezt a fogalmat. Mi van, ha a boldogságot az apró kis pillanatokban kell megtalálni? Mi van, ha azok számítanak igazán? Lehunytam a szemem és olyan volt, mint a filmekben. Peregtek az apró, értéktelennek tűnő, kis pillanatok. Olyan dolgok, amik mindig boldoggá tehettek, amiket eddig nem értékeltem, mint például esőben sétálni és bőrig ázni, hallgatni az eső kopogását az ablakpárkányon, hóesésben sétálni éjszaka egy pohár forró csokival a kezemben. Napsütötte mezőn elnyúlni és hallgatni a csendet. Olyan hangosan hallgatni a zenét, hogy végül már nem gondolok semmi másra, nem érdekel ha a szomszédok hülyének néznek, mert olyan hamisan éneklek. Sorozatokat nézni, elveszni egy jó könyvben, sokat nevetni, addig nevetni, amíg a könnyem folyik. Utazni, új helyeket felfedezni, fotózni, írni, rajzolni, kreatívnak lenni. Mezítláb mászkálni, sok időt tölteni olyanokkal, akik megértenek, megnevetettnek. Csak együtt lógni, lazítani, átbeszélgetni egy éjszakát. Volt, amikor egy puszta ölelés kisöpört a fejemből minden mást, mikor egy nézés elég volt ahhoz, hogy ne gondoljak semmi másra, csak rá. Mikor sehol máshol nem akartam lenni, csak vele. Mikor teljesen oda voltam érte. Mikor mellette más emberré váltam, mikor igazán éltem. Apró kis pillanatok, de mind elszálltak, könnyedén csusszantak ki az ujjaim közül. De az emlékük megmaradt ,talán ezek az emlékek miatt sose adtam fel. Talán ezek voltak azok, amik mindig is folytatásra sarkaltak. Aznap este a kórházban még mielőtt elmondtam volna neki ,hogy rákos vagyok utolsó vele töltött estén sokáig csak ültem és azon kaptam magam, hogy mosolygok. A jelentéktelennek tűnő kis emlékek óriássá váltak. Azt hiszem, reményt adtak. Mert minden egyes emlék mosolyt csalt az arcomra. Mert már el is felejtettem, hogy milyen, amikor igazán tudok mosolyogni valamin.
Lassan kiszálltam az ágyamból és megdörzsöltem az arcomat , mióta a szülinapom elmúlt nem tudok aludni . Vajon miért? Pedig már azóta négy nap telt el és már megint rágondolok . Ismétlem négy napja ki sem szállok az ágyamból és állandóan jár az agyam , ezért ma egy kicsit kimozdulok itthonról egyedül mert Jessiere most nagyon haragszok. Előbb utóbb úgy is kifogunk békülni mert Jessie nem bírja ki azt , hogy ne pletykáljon és persze én sem bírom mert imádom a barátnőmet. Mint egy zombi úgy mentem át a fürdőbe , de nem kellett volna belenéznem a tükörbe mert csak sírhatnékom van a fejemtől meg a testemtől. Más szóval , tragikusan néztem ki . Az arcom beesett volt és a szemem alatt nagy fekete karikák voltak plusz még fel is voltak dagadva a sok sírástól meg a kialvatlanságtól. A testem meg hát az is tragikus volt , fenekem úgy ahogy volt , de a melleim eltűntek , vékony voltam azért mert hetek óta nem ettem semmit. Inkább nem is sírhatnékom támadtam hanem legszívesebben egy nagyot ordítottam volna és akkor lehet az egész fájdalmam kijött volna.
Beálltam a zuhany alá és gyorsan lezuhanyoztam , utána meg felvettem azt ami az ágyamon volt és felöltöztem a hajamat meg felkötöttem , sminkelni meg nem sminkeltem mert úgy se leszek szebb tőle. Felvettem a dzsekimet és lerohantam a lépcsőn , hogy köszönni se kelljen , nincs kedvem senkivel beszélgetni , tekintsenek úgy rám mint ha csak egy levegő lennék most jelenleg ezt szeretném. Leérve Jessiet pillantottam meg az előtérbe , gondolom ment tévézni , kicsit meglepődött hogy itt talál engem.
-Hova mész?.-kérdezte halkan.
-El , majd jövök.-rántottam meg a vállam és becsuktam magam után az ajtón. Kiérve beleütköztem Liambe. Már csak ez hiányzott! Mérgelődtem magamba.
-Hát te?.-állta el az utamat.
-Szerintem ehhez neked semmi közöd.-néztem rá unottan.
-Lehet nincs közöm de tudom mi lesz ebből ha elmész már megint szó nélkül , ja de csak most veszem észre , hogy nincs nálad bőrönd.-gúnyolódott Liam.
-Szánalmas vagy.-löktem arrébb és sietve otthagytam .
Útközben átnéztem a zsebeimet ,hogy van-e nálam némi pénz amiből majd később vásárolhatok. Úgy vettem észre , hogy igen volt nálam és még a telefonom is nálam volt . Mivel csak ténferegtem London utcáin és kezdtem rosszul lenni a sok sétálástól . Hyde Parkhoz közel voltam ezért odamentem és kerestem magamnak egy csendes helyet ahova leülhetek. Lehet azért mert otthon feküdtem mindennap de úgy éreztem mintha valaki követne , pedig akárhányszor a hátam mögé néztem nem volt ott senki csak embertömkeleget láttam . Kezdek megbolondulni , megráztam a fejem és leültem egy padra .
Tudtam , hogy egyszer vége lesz örökre de erősnek kell lennem, hiszen ez az élet még ha könnyekkel küzdök hónapokig is.. sose felejtelek el! Soha nem leszel számomra csupán csak egy ember mindig is leszel valami, valami fontos, akit sohasem fogok elfelejteni, emlékezni fogok rád mindig, ígérem . Legszívesebben átölelnélek és sohasem engednélek el, de már nem tehetem mert nem vagy az enyém, ezt választottad. Remélem, jobb lesz neked. azt mondják, akit őszintén szerettél sosem felejted el.. a szíved mindig felé húz, de nem szabad.. nem szabad úgy gondolni rá. Akármi is történjen soha nem akarom elfelejteni , milyen érzés volt vele lenni . Az érintését a csókja ízét , az illatát , olyan mélyen a lelkembe akarom égetni , hogy senki ne vehesse el tőlem. Letöröltem a könnycseppet a szememről és néztem az embereket akik elmentek előttem. Voltak olyanok akik lehajtott fejjel mentek előre és voltak olyanok akikről a mosolyt nem lehetett volna levakarni semmi pénzért . Én is olyan szeretnék lenni aki egész nap mosolyog a semmin , nincs semmi problémája , és egészséges. De én inkább egy időzített bomba vagyok aki bármelyik percben felrobbanhat , igen ez vagyok , egy ócskaság akit megjavítani sem lehetne. Elhagyva a helyemet kerestem egy boltot ahol lehet piát kapni , most arra van szükségem . A parktól nem messze volt is egy kis italbolt , félve mentem be mert mindenhol furcsa alakok voltak és szerintem egy magamféle lány nem mindennap toppan be egy ilyen helyre. Odamentem a pulthoz és egy whiskyt kértem , annyi pénz volt nálam , hogy kiférjen belőle egy pia. Kiérve gyorsan otthagytam a fura alakokat és elmentem egy eldugott helyre ahol senki se látja a szánalmasságomat , lehet nem kéne ilyeneket innom a rákom miatt de most jelenleg nem érdekel semmi , az se érdekelne ha ezen a koszos földön murdelnék ki. Egy eldugott kis zsákutcába mentem be és elbújtam egy kuka mellett ahol békésen megihatom az italomat.
* * *
Dülöngélve felálltam a rejtek helyemről és megnéztem az időt , ha jól letudtam olvasni akkor pontosan hét óra volt . De hamar elment az idő! Gondoltam , elhagyva a koszos büdös rejtek helyemet visszamentem a parkba tovább inni már amennyi maradt az üvegembe. Én nem tudom de már megint úgy éreztem , hogy valaki követ és ez kezdett megrémiszteni de mégsem mentem haza , minek menjek oda ha senki se lát szívesen? A bánatomat egy piába folytam mert a barátnőmnek nem tudom elmondani mert az szaladna Liamhez. Leültem a padra és a fejemet a térdeimre hajtottam. Rosszul voltam nagyon és ráadásul sötét is volt , ittam még egy kortyot a keserű italból utána körülnéztem mert hangokat hallottam . De csak egy lány volt aki épp sietett valahova , útközbe szánalmasan rám pillantott , hát köszi szépen .Mérgelődtem . Miután a lány elment a környék csöndbe borult és csak a szélfújását lehetett hallani . Visszaültem abba a pózba amibe az előbb ültem és kikapcsoltam az agyamat , öt perc múlva megint hangokat hallottam . Azt hittem megint egy ember , de nem láttam senkit elmenni előttem kezdtem félni , nagyon . Becsuktam a szemem és ringatni kezdtem magam és kizártam a zajokat , de a zajok egyre közelebbről hallottam . Reszketve elővettem a mobilomat és tárcsáztam Jessie számát. Két csengetés után felvette.
-Szia Brooke! Hol vagy?.-kérdezte kedvesen.
-Jessie gyere értem gyorsan kérlek! Itt vagyok a Hyde Parkban , valaki itt van és egyre közelebb van. Kérlek siess , nagyon félek!.-könyörögtem már sírva.
-Öt perc és ott vagyok!.-szakította meg a vonalat.
-Kérlek siess!.-mondtam már magamba remegve . Az az öt perc inkább egy örökké valóságnak tűnt és aki rám akart ijeszteni egyre közelebb merészkedett hozzám a hangos lélegzetvételét is lehetett már hallani.Felugrottam a helyemről és segítségért kezdtem kiabálni , annyi erő nem volt bennem , hogy hangosan kiáltsak de nagy szerencsémre meghallották az óbégatásomat.
-Itt vagyunk!.-kiáltott Jessie.
Felkaptam a telefonomat a padról és a hang után mentem .
-Köszönöm!.-öleltem meg Jessiet , de ő nem viszonozta az ölelést hanem ellökött magától és leüvöltette a fejemet.
-Húzzál oda a kocsihoz de nagyon gyorsan!.-kiabált Jessie. Én meg lehajtott fejjel kullogtam oda az autóhoz , igaza van Jessienek már megint mindent elszúrtam , nem csodálkoznék ha kidobna otthonról meg is érdemelném. Beülve a kocsiba összekuporodtam a fejemet meg a térdeimre hajtottam és próbáltam lenyugtatni magam a ringatással de még így se voltam nyugodt.
Jessie az egész utat végig kiabálta , hogy -hogy lehettem ilyen hülye már megint . Én nem szólaltam meg mert már elegem van a vitákból , mikor leállította az autót Jessie , gyorsan kiszálltam belőle és berohantam a házba mert nagyon hányingerem lett. Kivágtam a wc ajtót és ami volt bennem mind kijött.
-Na tessék! Már megint így látlak , elegem van belőled!.-kiabált Jessie.
-Hagyjál már békén! Mintha te olyan kurva tökéletes lennél!.-kiabáltam már én is.
-Nem azt mondtam , hogy tökéletes vagyok hanem azt , hogy szánalmas vagy! Istenem már hónapok óta szenvedsz miatta , felejtsd már el könyörgöm!.-kiabált tovább.
-Menj a francba!.-csaptam rá a wc ajtót.
-Ő már rég nem érez irántad semmit fogd már fel! Boldog , egyedül , neked is ezt kéne csinálnod . Hallod?.-csapott rá az ajtóra Jessie idegesen.
A szavait hallva újra összetörtem . Boldog , nélkülem elfelejtett és a szívemet magával vitte , most már csak egy nagy ürességet hagyott maga után.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése