30.fejezet

Csak egy nagy ölelésre vágyom, egy olyanra, ami ha csak egy percre is, de eltüntet minden problémát, és elhiteti, hogy minden rendben lesz annak ellenére, hogy tudom, már most a helyén van minden. Nem kell több, nem vágyom másra, csak egy erős karra, ami megvéd és támogat. Megölel és megnyugtat. Átkarol és védelmez. Figyel rám, ha elbotlanék, és felhúz, ha már úgy érezném, nincs erőm. Akkor talán könnyebb lenne ... néha csak úgy jó lenne egy ölelés. Hiába. Emberek vagyunk.Nem vagyok egyszerű! Csalódtam már olyan emberben, akiben teljesen megbíztam! Nevettem már a könnyeken és könnyeztem a saját nevetésemen! Ütöttek, álltam.. rúgtak tovább tűrtem és nem ejtett rajtam sebet egyetlen pofon sem! Kitéptem a szívem, és oda adtam annak aki nem érdemelte meg! Máskor olyan elől zártam el azt, aki mindent megtenne értem! Megtanultam megbocsájtani a megbocsájthatatlant és elfelejtettem amit más soha nem lenne képes! Segítettem a legrosszabb ellenségemen, de rajtam nem segített senki! Tanultam, és megbuktam.. felálltam aztán újra földre rogytam! Éltem az életem, máskor temettem a lényem! Mégis itt vagyok! Készen arra, hogy megmutassam.. az élet lehet bármily kemény, igen is érdemes végigcsinálni! Reményt adtál. Élni, szeretni, mosolyogni. Rájönni, hogy milyen lényegtelen és felesleges sok minden, hogy nem számít mások mit gondolnak rólunk - úgysem valós.Egész életemben egy boldog, gond nélküli világra vágytam úgy, hogy eszembe sem jutott tenni érte valamit. Csak akartam, mindent, mohón és hálátlanul, csak azt akartam, hogy az ölembe hulljon mindig az, amire vágyok. Aztán később muszáj volt felnőnöm. Meg kellett tanulnom küzdeni, álmodni és teljesíteni. Meg kellett értenem, hogy milyen sokat érnek a szavak, de azt is, hogy a tetteink még ennél is fontosabbak. Megtanultam azt is, hogy ha elesek, fel kell állnom, méltósággal, emelt fővel. Hogy meg kell értenem, a rossz dolgok csak azért történnek velünk, hogy minket tegyenek jobbá. Arra, hogy úgy érezzem sosem szabad feladnom, menni, menni és mennem kell tovább, mindent beleadni, nem összeomlani, bármi is történjék, erősnek maradni akkor is, amikor a legnehezebbnek tűnik. Te segítettél rájönni arra, hogy én ki is vagyok, milyen erős is vagyok valójában. És ezzel reményt adtál úgy igazán élni is! Amit köszönök, és amiért nagyon hálás vagyok!

-Na végre kész vagyunk!.-huppant le Jessie a földre festékesen. Mikor kikerültem a kórházból elég rossz állapotban voltam , de mióta pszichológushoz járok amit az orvosom ajánlott mert hetekig nem szóltam senkihez , de ez most mindegy mert most már boldogabb vagyok. Hiszen úgy is boldog tudok lenni ha nincs valakim. 
-Köszönöm , hogy cseréltünk szobát.-tettem le az ecsetet.
-Szülinapod van és mivel ezért rágod a fülem , ez az ajándékod.-mosolygott rám.
-Legalább most lett egy nagy szobád .-ültem le mellé.
-Az igaz.-nézett rám vigyorogva.-Na gyere takarítsunk ki.-állt fel a barátnőm.

Takarítás után végre berendezhettem az új szobámat ahogy akartam és ahogy elképzeltem. Utána meg elmentem zuhanyozni mert ma van az első kezelésem és nagyon félek tőle. Mivel sokáig lábadoztam és vagy ezerféle gyógyszert adtak , megvárták míg teljesen meggyógyulok  . 
Egyedül nem szeretnék menni ezért Jessie elkísér aminek nagyon örülök.  
-Kész vagy már Brooke?.-kiabált be Jessie.
-Mindjárt!.-törölköztem meg gyorsan és utána magamra tekertem és kimentem .
-Siess mert elfogunk késni.-szólt utánam .
Vágtam egy fintort utána gyorsan felöltöztem és utána kisminkeltem magam , felkötöttem a hajam és már végeztem is.  
-Indulhatunk .-vettem fel a cipőm. Jessie nagyon nagy szerencsével járt Liammel , ugyanis annyira imádják egymást , hogy Liam odaadta Jessienek az autóját amíg távol van mert nem szeretné ha bármi baja essék a barátnőjének . Mondjuk én hülyeségnek tartom , de Jessie "cukinak" tartja, én meg inkább nem szólok bele. 
Beszálltunk a kocsiba , én pedig idegesen kapcsolgattam a rádiót , muszáj valamivel elterelnem a figyelmemet mert nagyon félek . Az igazság az, hogy néha már magammal se merek őszinte lenni. Egyszerűen megijeszt a gondolat, hogy elismerjem azt, hogy néhány dolgon még nem vagyok túl, talán a közeljövőben nem is leszek. Néha úgy érzem hogy egyszerűen csak le szeretnék ülni egy padra és nem gondolni semmire, sem a tegnapra, sem a holnapra, sem a mai napra, sem arra hogy mit kell csinálnom, sem arra hogy mennyi az idő. Csak ülnék és nézném ahogy az emberek élnek. Nézném azt aki lehajtott fejjel megy az utcán, azt aki nyomkodja a telefonját, azt aki párjával sétál, azt aki ül és néz engem. Néz mert ő is azt csinálja amit én. Csodálja a világot, az embereket.
-Hahó Brooke!.-legyezte előttem a kezét Jessie.
-Igen?.-ijedtem meg.
-Megjöttünk.-vizslatott furcsán.
-Máris?.-kérdeztem meglepetten.
-Őő..igen.-nézett rám Jessie.
-Akkor menjünk.-szálltam ki.
Görcsösen léptem a kórházba ami felszakított néhány borzalmas emléket amire én nem akartam visszaemlékezni , de ahogy beléptem minden egyes kép megjelent előttem én meg legszívesebben elfutottam volna jó messzire és utána úgy összekuporodni , hogy senki ne vegyen észre. 
-Jól vagy?.-fordult oda hozzám mert ő beszélt a recepcióssal.
-Persze.-villantottam felé egy mosolyt.
-Akkor menjünk mert az orvos már vár.-indult a lift irányába Jessie , én meg úgy követtem mintha az anyukám lett volna. 
Felérve már nagyon féltem hisz mikor mentünk az orvoshoz egy csomó beteg embert láttam akiknek nagyobb a bajuk mint nekem. Vettem egy nagy levegőt és próbáltam visszatartani a kibukó sírásomat mert nagyon sajnáltam ezeket az embereket. Mivel megint nem figyeltem neki mentem Jessienek aki értetlenül nézett hátra és kétségbeesetten nézett rám.
-Figyelj tudom , hogy félsz de hidd el nagyon sokat fog segíteni és én meg itt vagyok veled.-mosolygott rám és megölelt.
-Rendben.-mondtam inkább magamnak és bekopogtam és utána benyitottam.
-Jó napot.-köszöntem az orvosnak.
Elmondott mindent ami a kezeléssel jár , például a tüneteket amik lehetnek , fejfájás , hányinger , fáradékonyság stb. Én meg rögtön megkérdeztem , hogy ugye nem fog kihullani a hajam , de megnyugtatott az orvos , hogy nem persze ettől rögtön nyugodtabb lettem . 
-Ha mindent megbeszéltünk akkor kérem kövessenek .-állt fel és egy kórterembe vitt ahol beadják a kemot. 
Leültem a fotelre és vártam míg felkötik. Miután felkötötték , kényelembe helyeztem magam és vártam míg lejár és végre mehetek haza megünnepelni a szülinapomat a legjobb barátnőmmel.

*  *  *
Hát igazából nem voltam rosszul , még étvágyam is volt , de ahogy lement megvártam míg leveszik rólam és utána gyors léptekkel hagytam itt a kórházat. 
-Na végre hazaértünk.-vettem le a cipőmet és bementem a nappaliba tévézni.
-Ne nagyon helyezd magad kényelembe Parks.-jött utánam Jessie. Én meg értetlenül néztem rá.-Ma elviszlek valahová a születésnapod alkalmából.
-De tudod jól , hogy azt szeretném ha itthon maradnánk.-húztam el a számat.
-20 éves leszel! Nem fogom itthon megünnepelni a szülinapodat .-háborodott fel.
-És ? Az csak egy szám , ettől még nem leszek senki.-magyaráztam.
-Engem nem érdekel és örülnék neki ha nem lennél ilyen antiszociális.-nézett rám szigorúan Jessie.
-Jó menjünk.-adtam be a derekamat. 
-Na ez a beszéd baby.-csípet bele az arcomba , de a becézés hallatán rosszul lettem , nem akartam kimutatni. Jessie észrevette , hogy eltorzul az arcom rögtön bocsánatot kért.
-Ne haragudj kérlek!.-tette a kezét a szájára.
-Istenem nem kell mindenért bocsánatot kérni. Elhagyott...beletörődtem , nem érdekel.-mosolyogtam rá.
-De annyira hülye vagyok.-csapott a fejére Jessie.
-Mondom ,hogy nem számít .-fogtam meg a kezét.
-Biztos?
-Igen. De mikor is akarsz menni?.-tereltem a témát.
-Most van öt óra , hétkor megyünk.-nézett az órájára.
-Rendben de legalább annyit mondj el , hogy milyen ruhát vegyek fel.-mondtam és piszkálni kezdtem a nadrágomat.
-Hát valami elegánsat.
-Oké akkor felmegyek és nézek valami ruhát.-álltam fel.
Átnéztem az összes ruhámat de egyik ruhám se tetszett annyira mert mindegyik színes kis rózsaszín volt...Ezért tovább kerestem és ráakadtam egy fekete ruhára amit nagyon szeretek , mielőtt felpróbáltam volna Jessie toppant be a szobámba.
-Nehogy már azt vedd fel!.-akadt ki és elvette tőlem a ruhát.
-Most miért?.-kérdeztem ártatlanul.
-Mert nem temetésre megyünk , valami színeset vegyél már fel könyörgöm.-dobta le az ágyamra a ruhát és keresni kezdett másikat.
-Na ez az!.-kiáltott fel rám meg a frászt hozta.
-Mi van?.-ugrottam fel az ágyról.
-Meg van a ruhád.-terítette az ágyra én a ruha láttán vágtam egy grimaszt.
-De ez nem is az én stílusom.-húztam el a számat.
-Nem baj , elegem van már , hogy állandóan feketébe jársz. Nézd meg milyen szép!.-tapsikolt Jessie.
-Oké felveszem , te mit fogsz felvenni?.-kérdeztem.
-Azt a feketét amit te akartál felvenni.-vigyorgott rám .
-Oké.-tettem fel a kezem.
-Na megyek készülődni , hagylak is.-ment ki és magával vitte a ruhát.
Megfogtam a ruhát és felvettem  , utána meg megnéztem magam a tükörbe . Hát nem egy "partygirl" mosolygott vissza aki alig várja már a szülinapi buliját , hanem egy olyan lány nézett vissza aki legszívesebben egy sarokba összekuporodna és úgy töltené el az élete végét. Felvettem pár kiegészítőt utána meg kifestettem a szempillámat , nem akarom kifesteni magam annyira ezért most jó lesz a szempilla spirál is a hajamat meg kiengedtem csoda , hogy nem állt összevissza , hullámosan omlott a vállamra.  Azt hiszem kész is vagyok. Átmentem Jessiehez és megnéztem , hogy ő hol tart .
-Én kész vagyok.-mentem be a szobámba , sminkelésből rám pillantott Jessie és furcsán méregetni kezdett.
-Tökéletesen nézel ki , csak egy kis mosoly kéne.-mosolygott rám.
-Rendben.-ültem le a régi ágyamra , nem Jessie ágyába alszok hanem újat vettem , egy egyszerű faágyat vettem , a régi ágyamat meg Jessie használja mert tetszik neki. ( Az én ruhám , Jessie  ruhája ) 

*  *  *
Nem volt erőm újra átérezni azt a megmagyarázhatatlan rettenetet, amelyet a hiánya és a tudat idézett elő bennem, hogy végérvényesen elveszítettem. Tudtam, hogy egyszer, hónapokkal, évekkel később még visszatér hozzám, s hogy örökre emlékezni fogok az érintésére, a mozdulataira, a szavaira, amelyek nem hozzám tartoztak, és amelyekre valószínűleg nem is voltam méltó. Amikor nagyon szomorú vagyok, egy fantáziavilágot hívok segítségül, ezt a képzeletbeli életemet szövögetem gondolatban, amiben mindig minden úgy van, ahogy az életben nincs, de ahogy szeretném, ha lenne. Ezzel vigasztalom magam, amikor a valóságban nem találom a boldogságomat. Ugye milyen szánalmas? Szülinapom napján sem lehetek már boldog , egyszerűen a hiánya mindenütt ott van és ami a legborzalmasabb az az , hogy szinte mindenhol és mindenkibe őt látom . Ez már beteges. Képtelen vagyok őt elfelejteni , nem megy. Napközben alig várom már , hogy este legyen mert tudom , hogy az álmomban benne lesz és boldogok vagyunk . Jessienek is elmondtam de azt mondta , hogy nem kéne ilyen depressziósnak lennem miatta mert akkor alig tudom majd elfelejteni. De nem tudom utálni sem pedig amit tett azt sosem fogom megbocsájtani neki , szeretem , nagyon. 

-Már megint elkalandoztál.-sóhajtott egyet Jessie és egy pillanatra rám nézett.
-Tessék?.-zökkentem ki az álom világból.
-Semmi.-nézett vissza az útra.
-Bocsánat.-néztem le.
-Ne kérj bocsánatot jó? Inkább csak azt kérem tőled , hogy  mosolyogj.
-Rendben.-mosolyogtam rá és megálltunk egy puccos étterem előtt.-Hova hoztál te engem?.-esett le az állam.
-Szülinapod van , meg adni a módját az ünneplésnek.-kacsintott rám és kiszállt az autóból. Kicsatoltam az övemet és követtem a barátnőmet.
-Jó estét!.-köszöntött a pincér , Jessie odahajolt hozzá , gondolom az asztalunkat kérte de nem is érdekelt mert meglepődve néztem végig a nagytermen . 
-Brooke gyere már!.-fogta meg a kezem .
-Jól van már de még életemben nem voltam ilyen csodás helyen.-néztem újra körbe. Asztalunkra pillantva a lábam földbe gyökeredzett  és mozdulni se tudok .  Egyszerűen nem hiszem el , hogy újra itt van és szinte tőlem pár centire . Becsuktam a szemem mert azt hittem ,hogy csak álmodok de mikor újra kinyitottam , nem álom volt. Kezdtem magam rosszul érezni mert bevillant az a kép mikor otthagyott a kórházba. 
-Hey minden oké?.-fordult hátra Jessie és megfogta a kezem de én dühösen ellöktem magamtól.
-Nem nincs minden "oké" , hogy tehetted meg ezt velem , hogy ide hozod?.-éreztem , hogy könnybe lábad a szemem de visszatartom az első cseppet.
-Csak segíteni akartunk Liammel.-mondta halkan.
-Ti meg a nagy segítségetek .-mondtam gúnyosan .
-Kérlek ne menj el , adj egy esélyt ennek az estének légy szíves.-kérlelt Jessie és segítségkérően a barátjára nézett.  Aki rögtön ugrott a barátnőjéhez.
-Jó újra látni Brooke , jól vagy?.-kérdezte mosolyogva.
-Nem , nem vagyok jól !. Elakarok menni.-néztem rá idegesen.
-Szülinapod van , mi meg ezt rendeztük neked , ne menj el.-mondta még mindig mosolyogva.
-Rendben.-adtam be a derekamat és mentem tovább velük , ahogy megláttam a pulzusom az egekbe szökött legszívesebben magamhoz ölelném és sose engedném el. Vettem egy nagy levegőt és bent tartottam , leültem vele szembe és elkezdtem piszkálni az asztalterítőt . Egy pillanatra ránéztem a arcára , meggyötört volt látta , hogy ránézek ezért óvatosan rám mosolygott de én ezt a gesztust nem viszonoztam hiszen olyan űrt hagyott maga után amit még mindig nem lehet begyógyítani . Lassan kifújtam a levegőt mert már kezdtem rosszul érezni magamat és újra a kezemet kezdtem nézni , nem akartam ránézni . 
-Miért nem nézel rám?.-kérdezte kedvesen Zayn.
De én továbbra is néma csendben ültem az én csendességem egy válasz volt arra , hogy még mindig fáj amit csinált.
-Boldog Szülinapot.-tolt elém egy ajándék dobozt és tovább figyelt , én meg elvettem és kinyitottam. Egy nyaklánc volt benne , a nyakláncon meg egy kis végtelen jel lógott . Gúnyosan elvigyorodtam és halkan felhorkantottam , ezzel azt akarja mondani , hogy a mi szerelmünk örökké fog tartani? Elég rossz poén.
-Ez most komoly?.-fogtam a kezembe a nyakéket .
-Igen. Én még mindig nagyon szeretlek és tudom , hogy egy bocsánat kéréstől nem fogsz a karjaimba borulni de nem értem mi ütött akkor belém . Nem tudtam felfogni ezt az egészet , visszaakartam menni de ha kimutattam volna előtted érzéseimet meg a gyengeségemet biztos , hogy csalódtál volna bennem .  Én még mindig iszonyatosan szerelmes vagyok beléd , bármit megtennék azért , hogy megbocsáss . Soha senkit nem szerettem még ennyire mint téged. Kérlek bocsáss meg.-fejezte be a mondatot.
-Azt akarom hogy végre hagyj békén! Akkor és abban a pillanatban szükségem lett volna rád , hogy tudjam itt vagy mellettem és segítesz és ott vagy ha bármi baj van . De te elmentél és egy nagy űrt hagytál magad után .-kezdett fel menni az agyvizem.- Ráadásul másodjára cseszted át a fejem ! Nem akkor nem csalódtam volna benned. Gyűlölöm azt , hogy szeretlek! Gyűlölöm azt , hogy te szeretsz engem! Gyűlölöm azt , hogy már megint sikerült átvágnod!.-az utolsó mondatott már kiabálva mondtam és annyira elveszítettem a fejem , hogy mikor hevesen álltam fel ráborítottam az asztalt és kirohantam az épületből. Egyszerűen már megint felkavart a látványa meg az , hogy szerelmet vallott nekem. Én ezt már nem bírom!